Az előző beszámolóban említett Dreilandergiro után áttettük székhelyünket Caprile-be, ebbe a kedves kis Olasz hegyi faluba, a Dolomitok közepén. Az itt eltöltött hetet nem részletezném, gyönyörű környék, kedves emberek, remek szállás, bőséges és finom házi kaja tette szépé a gyorsan pergő napokat, és a folyamatos dilemma, hogy biciklizzünk amennyit csak tudunk, ha már itt vagyunk, vagy pihenjünk a következő megmérettetésig ? Sikerült megtalálni a középutat, aránylag pihenten, de azért az edzésként megmászott kemény hágók miatt egyre tisztábban látva a feladatot, kissé aggódva vártuk a vasárnapi rajtot. Pénteken csatlakoztak társaink, akik csak a Dolomit maratont tervezték teljesíteni, szombaton átvettük a rajtcsomagot, kicsit bámészkodtunk a rajtterületen felállított standoknál, aztán mindenki elvonult saját szállására készülődni a másnapi futamra.
 

Hajnali 3-kor ébresztő, mivel jó 40 km-t kellett autózni a 6 órás rajtig, a hegyi szerpentinekkel tűzdelt úton, ráadásul a 8500 induló miatt nem tudtuk felmérni mekkora tömeg, forgalom lesz az utakon, úgy döntöttünk, hogy inkább érjünk oda korábban, mint hogy elkéssünk. Fölösleges volt az aggodalom, parádésan meg volt szervezve minden, találtunk parkolóhelyet, legyűrtünk egy kis reggelit, a meglepő hidegre való tekintettel alaposan beöltöztünk, és elfoglaltuk helyünket a különböző színű rajtszámokkal is jelzett, nekünk kijelölt rajtszektorban. A hangszórókból meditatív tibeti "mormogós" zene szólt, fölöttünk kamerákkal felfegyverkezett helikopterek köröztek, mint a nagyfilmekben, és nekem mindeközben kezdett egyre jobban összeszorulni a gyomrom, libabőrös lettem a több ezer kerékpáros látványától, a felkelő napban fürdő hegyektől, a rendezvény hangulatától, és az előttünk álló feladattól.
 

Három táv szerepelt a kiírásban, mindenkinek teljesíteni kellett egy 55 kilométeres kört, ami négy hágó megmászásából állt, és visszatért a kiindulási ponthoz, ez volt a rövidtáv. Az első ránézésre elég szigorúnak tűnő szintidőn belül beérkezők mehettek tovább, majd a következő ellenőrző pontnál szintén megszabott szintidőn belül kellett teljesíteni, hogy továbbengedjenek a hosszú távra. Nincs mese menni kellett, ha nem akart az ember 55 km után kiállni. Végre eldördült a rajtot jelző lövés, némi rollerezés után átjutottunk az időmérő kapun, aztán hajrá, egy csapásra feloldódott a feszültség, gyerünk öreg erre készültél egész évben, most itt vagy, ne kíméld magad, alig 140 km az egész ! Az első emelkedő közepén azért gyorsan megálltam, és az autónál ledobáltam magamról a hosszú ruhát, éreztem elég lesz a rövid szerelés, meg a zsebbe gyűrt széldzseki.  Nem tudok konkrét élményekkel szolgálni az első négy hágóról, sorrendben az 1875 m magas Passo Campolongo, a 2230 m-es Passo Pordoi , a Passo Sella, ami 2244 m, és végül a Passo Gardena, következett a maga 2121 méterével. Foszlányokban, néha bevillanó képekben emlékszem csak erre a szakaszra, nagyon kellett igyekezni a szintidő teljesítésére koncentrálva, hiába vittem a fényképezőgépet, csak pár kattintásra tellett az időből. A lefelémenetekben kissé visszafogottan haladtam ( az egyik edzésen a Giauról lefelé sikerült elszállnom szakadó esőben egy kanyarban, megúsztam a szokásos horzsolásokkal, de mentálisan visszavetett egy kicsit) Végre feltűnt Corvara, és megnyugodva állapítottam meg, hogy majd egy órával belül vagyok a szintidőn, mehetek tovább. Szinte örömmel üdvözöltem az újból megmászandó Passo Campolongot, ahol végre megállhattam a frissítő állomásnál. Feltöltöttem a készleteket, megszabadultam a fölöslegtől, és kicsit normalizálódott a pulzusom.