Év eleje óta ezzel feküdve, ezzel kelve, Pilisben, Mátrában, Bükkben eltöltött jó pár ezer kilométer edzés után végre eljött a nagy nap, elindultunk idei nagy kalandunkra, hogy részt vegyünk a Dreilandergiro-n, és az utána lévő hétvégén a Dolomit maratonon. Három autóval, heten mint a gonoszok érkeztünk meg kissé gyűrötten, de vidáman első állomásunkra, Nauders-be, ahol némi meredek, szűk utcákon való kóválygás, többszöri eltévedés után elfoglaltuk szállásunkat. Gyönyörű panoráma, a rajtcsomag átvételénél izgatott készülődés, bringások mindenhol. Este gyors vacsora, szokásos molyolás (mit vegyek fel, mit vigyek magammal, mit felejtek itt, stb..) majd a korai rajtra való tekintettel korai lefekvés. Reggel ébredés után kis reggeli, felöltöztünk (borús, hűvös idő) majd a négy fős csapat elindult a rajthelyre, ahol már szépen gyülekezett a hosszú táv mezőnye. Rövid izgatott, kicsit fázósan eltöltött várakozás után útnak indultunk az elsőre nem túl soknak tűnő 172 kilométer leküzdésére. Mivel tudtuk, hogy a hegyek nagyon kemények lesznek, az első sík, illetve lejtős szakaszon igyekeztünk minél jobban felmeni a mezőny elejére, mert onnan nem olyan demoralizáló megúszni a hegyen, mint a sor végéről. Ez a taktika részemről életmentőnek bizonyult, mert bizony a helyiek nagy része más dimenzióban biciklizik, mint mi.
 

Az első hegy a legendás Stelvio, a maga 2800 méterével, amit egy 24 km hosszú átlag 8% emelkedésű brutális szerpentin leküzdésével lehet megmászni. Végtelen hosszú, szellemileg és fizikailag is megerőltető, mivel egy méter nincs ahol akár egy pillanatig is lehet lazítani. Mész, vagy eldőlsz, középút nincs. Először erdőben, majd egyre ritkább növényzettel benőtt ködbe burkolózó hegyoldalak között kanyarog az út, míg végül egy kanyarból kijövet előtűnik az utolsó szakasz, a teljesen kopár, felhőkkel borított hóhatáron lévő hágó. Döbbenetes és egyben gyönyörű látvány, amit fokoz a hosszú sorokban kígyózó mezőny képe is. A csúcs előtti kanyarban frissítő pont, gazdagon zselé, energia szelet, banán, izo italok, víz, stb. Nem sokat ácsorogtam, a csurom vizes mezben, nadrágban hamar elkezdtem fázni, felvettem a széldzsekit és elkezdődött a száguldás lefelé. Egy szakaszon aszfalt helyett keményre döngölt murvás földút, az előttem eleső német sporttárs elém csúszó kerékpárjának hátsó kerekén csak ösztönösen ugratva tudok átjutni. Lefékezek, visszamegyek, már talpon van,
bringa egyben, minden ok, mehetünk tovább.

 

A hegyről leérve (nem volt kis mutatvány) határozottan melegebb van, talán túlságosan is az. Sikerül beállnom egy 15 fős bolyba, jó tempóban tekerünk, lélekben a második hágóra készülődve, amikor beüt a ménkű, a biliárd asztal sima aszfalton érzem, hogy kicsit kóvályog alattam a bringa. Gyors döntés, nem pancsolok a Tufo javító anyaggal, kicserélem a nyereg alatt hordott tartalék gumira. Sajnos a jó kis boly elment, de érkeznek a leszakadt emberkék, nem leszek egyedül (később kiderült nem kellett aggódni a közép mezőnyben voltam)

Következő feladat az Ofenpass leküzdése, 2150 m magas, 14 km-es szakasz, aminek a fő gonoszsága, hogy a Stelvio már benne van az ember lábában. Az első kilométerek enyhén, de alattomosan emelkedő, nyílt, szeles és főleg a forró nap miatt ütős menettel telnek el, majd mikor már kezd az ember megnyugodni, hogy nem is olyan vészes, elkezdődik a helyenként 10-12 % emelkedésű szerpentin. Nekem ez volt a legnehezebb része a versenynek, 39/28-al vánszorogtam felfelé, és nagy megváltás volt a csúcsra érni, ahol megkértem egy idősebb házaspárt egy gyors fényképre, aztán elindultam lefelé. Innen már nem volt nehéz a dolog, a helyenkénti útkarbantartások miatti rövid kényszer pihenők alatt szépen össze verődött egy kb 30 fős boly, akikkel váltott vezetéssel sikerült jó tempóban végignyomni a hosszú dimbes-dombos szakaszt a cél előtti utolsó mászásig, ami egy 6 km-es 450 m szintet jelentő "mi az nekünk ?" emelkedő volt. Itt már újra élveztem a hegymenetet, pláne hogy tudtam a nehezén, túl vagyok, ráadásul bőven a tervezett szintidőn belül. A célba taps, tészta, kis sör, dőzsölés... Meg kell említenem "egy szem lányunkat" , aki a Stelvioról lefelé rossz úton gurult 20 km-t, mire észrevette, hogy eltévedt. Kalandos körülmények közt, frissítés, társak nélkül, jégesőben, még így sem sokkal a kiírt szintidőn túl célba érve teljesítette a hosszú távot. Le a kalappal !!